Szám alapján festett tájképek

A tájképes szám szerinti festés kollekciója azokat a motívumokat gyűjti össze, amelyek a leggyakrabban szerepelnek a hobbifestők kérései között: tengerpart, havas hegyek, vidék és hegyi házikók. Minden számozott vászon egy zónákra felosztott kompozíciót ábrázol, amelyek mindegyike egy számozott akrilfesték-tégelyhez tartozik. A legkelendőbb méret továbbra is a 40×50 cm-es, amely kompromisszumot jelent a látható részletek és az ésszerű elkészítési idő között: a zónák számától függően 15 és 25 óra között, ezeken a modelleken gyakran 30–50 zóna van.

Válasszon tengeri, hegyi vagy vidéki tájképet

A tengerparti naplemente megfestéséhez elengedhetetlen az árnyalatok mesteri kezelése: a narancs, a rózsaszín és a lila gyakran három-négy szomszédos zónán átfedik egymást, ami miatt az eredmény érzékenyebb a keverési hibákra, mint egy egyszínű kék égbolt. A havas hegyvidéki táj ezzel szemben a fehér, a szürke és a hideg kék közötti éles kontrasztokkal játszik, ami egyszerűbb választás egy első festményhez. A havas faházak jelenetei további nehézséget jelentenek: a megvilágított ablakok és a kéményből áradó füst finom ecsetvonásokat igényelnek 0-s vagy 1-es ecsettel.

A megfelelő választáshoz három szempontot kell figyelembe venni:

• A számozott területek száma: 30 alatt kezdőknek, 50 felett azoknak, akik már két-három festményt befejeztek
• A folyamatos színátmenetek (tenger, ég) és az egyenletes színfelületek (hegyek, épületek) jelenléte
• A vászon mérete: 30×40 cm irodai falra, 50×70 cm nappaliba

A tájkép, a festészetben későn elismert műfaj

A tájkép évszázadokig a festészet háttérében maradt, mielőtt önálló témává vált volna. A 6. században megjelenő kínai shan shui hagyomány már önálló témaként kezelte a hegyeket és a vizet. Európában a reneszánszig kellett várni, hogy a természeti díszlet nagyobb jelentőségre tegyen szert, bár még mindig a előtérben elhelyezett bibliai vagy mitológiai jelenetek alárendeltje maradt. A műfajt hivatalosan csak a 16. században ismerték el, és további kétszáz évre volt szükség ahhoz, hogy valóban fő témaként érvényesüljön.

A fordulópontot a romantika hozta el a 18. század végén. A mozgalom a tájképet három irányzatra osztotta: a festőire, amely a vad természetet emeli ki; a bukolikusra, amely az ember által meghódított vidékre összpontosít; és a fenségesre, amely a természetet az embert meghaladó erőként ábrázolja. A „Lavina az Alpokban” című festmény, amelyet Philippe-Jacques de Loutherbourg festett 1803-ban, ezt az utóbbi stílust illusztrálja: egy hegy, amely a vásznon minden emberi jelenlétet elsöpör. Egy évszázaddal később Claude Monet és az impresszionizmus a részletekről az általános hangulatra tereli a figyelmet: a fény és a szín fontosabbá válik, mint egy fa vagy egy szikla pontos körvonala.

A festőállványtól a szám szerinti festőkészletig

A számok alapján történő festés korántsem új keletű dolog. A módszert 1950-ben találta fel Dan Robbins, aki akkor Max S. Klein alkalmazottja volt a Palmer Paint Companynél. Négy év alatt több mint 12 millió készletet adtak el az Egyesült Államokban a Craft Master márkanév alatt. Az elv azóta sem változott: egy előre kinyomtatott vászon számozott kontúrokkal, az egyes számokhoz tartozó akrilfesték-tégelyek, valamint 20–30 perces száradási idő a két réteg között.

Egy folyóparti vagy tengerparti városi tájkép festésekor a festés sorrendje fontos: először a háttérrészeket (ég, tenger, távoli hegyek), majd az előtér elemeit (csónakok, homlokzatok, fák), végül a finom ecsettel megfestett részleteket. Ez a sorrend elkerüli, hogy világos színt vigyünk fel egy már megszáradt sötét területre, ami a kezdők leggyakoribb hibája. A kész tájképet megszáradás után fel lehet akasztani, lakkozás nélkül is, bár egy matt lakk hosszabb évekre jobb védelmet nyújt a por ellen.